KORTÁRS KÖLTŐINK:
Bella István Kossuth díjas költő
A költő otthonában készült riport
https://www.youtube.com/watch?v=PSbgxjsDlaQ
Kötelékben
Az irodalom szellemiségével átitatott légkörében nevelkedtem Leányfalun. Soha nem tagadtam de nem is beszéltem nyilvános körökben arról, hogy "nevünk azonossága" milyen kis titkokat rejt valójában. Bella István édesapja és néhai nagyapám édestestvérek voltak. Nagyapám kántor tanító volt, úgy ahogy Bella István édesapja is. Bella István Sárkeresztúron nevelkedett, míg édesapám Székesfehérváron. Együtt indultak az alkotói, költői pályán. Édesapám aki rajongott a szépirodalomért, már gyermekként tollat ragadott. Tanító és később tanáremberként is szeme előtt tartva az irodalom szeretetét, csendesen és visszafogottan, -fiókja mélyére rejtette írásait. Nagyon szoros apa-lánya kötelék volt közöttünk, minden kis csínytevésünkről tudtunk és megosztottuk egymással gondolatainkat. Az egyetlen voltam aki megértettem őt, pedig akkor még nagyon éretlen és fiatal voltam ahhoz, hogy egy, az 1956-os időszakot megélt ember verseit és írásait megértsem. 1992-1996 között kerültek írásai olvasói körökbe (napilapokban, újságokban), jelentek meg természetleíró novellái. Bella István gyakori látogatásai szüleim otthonában megerősítették bennem a hovatartozásomat. Csendesen meghúzódva egy sarokban, összekuporodva figyeltem édesapámmal folytatott beszélgetéseiket, a lelkembe zártam gondolataikat, akkor és ott találkoztam először a kortárs irodalom nagyjaival, akiknek neve még nagyon ismeretlenül hangzott, de magamban mégis tudtam, fontos emberekről beszélgetnek. Sokszor szóba kerültek és elhangzottak olyanok nevei, akiket csak sok évvel később ismertem meg Bella István irodalmi találkozóin, valamint az Élet és Irodalom szerkesztőségében. Emlékképeim róla, és a vele együtt töltött időszakról az évek során elhalványultak, mégis van amit soha nem tudok elfeledni. A nappaliban volt egy zongora. Sokszor játszott rajta, gyönyörű játéka enyhítette a komoly beszélgetések hangulatát. 1983-ban írtam az első verseimet, ráérezve mindarra, amit akkor azokon a délutánokon és estéken magamba szívtam. Egymás után írtam verseimet, melyek éppen az akkori hangulatomat, érzéseimet fejezték ki. 1985-1986 közötti időben édesapám egyik alkalommal az Élet és Irodalom szerkesztőségébe vitt magával, ahol Bella Istvánnal volt személyes találkozója. Arra kért, hogy vegyem elő füzetemet, melyben a verseimet gyűjtöttem össze, szerette volna ha véleményezné és elolvasná őket Bella István. Hosszú hónapok teltek el, mikor egy találkozó alkalmával István maga mellé ültetett. Nagyon komor tekintettel és nagyon őszintén elmondta véleményét írásaimról. Bátorító szavait még most is vissza hallom rosszat nem mondott , de finoman célzott rá, és buzdított arra, hogy ne versekben keressem meg igazi önmagamat, mert az írásaimból arra következtetett, hogy más irányokat kell megtalálnom. Azt javasolta, hogy írjak prózákat. Lázadó ifjúságom okán senkire nem hallgattam, továbbra is a versekben találtam meg az örömömet, kiírtam magamból a kamaszkor nehéz időszakát.Ahogy az évekkel haladtam, két nagyszerű tanítómnak, édesapámnak és Bella Istvánnak köszönhetően szép lassan megismerkedtem a költészet igazi ízével és a versek írásában megtaláltam végre önmagamat. 1989. augusztus 12-én kezembe vehettem Bella István (38 számú) kéziratát a Sárkeresztúri éneket - amelybe egy személyes üzenetet írt nekem. Egy évvel később 1990. július 6-án meghívást kaptam egy nagyon neves eseményre. Szabadtéri előadás keretében került bemutatásra Nemeskürty István: Ti lesztek a jövendő című színműve alapján íródott Temesvár 1514 (Oratórium) amelynek Bella István volt a dalszöveg írója, Rossa László a zeneszerzője. Két év elteltével - 1992. augusztus 28-át írtunk ekkor - újabb közönség elé vitt művel ismerkedhettem meg általa, Tolcsvay László: Testamentom Bella István verseire írt oratóriumával és Tolcsvay László, Tolcsvay Béla Magyar Mise című művével a Hadtörténeti Múzeum udvarán. Szellemi értékekkel felvértezve továbbra is édesapámat gyönyörködtettem írásaimmal, de hangot és nyilvánosságot soha nem adtam verseimnek. 1996. május 04-re készülve, mivel Szent kötelékbe-házasságba kívántam lépni, családi hagyományként édesapám házasság kötésem napján verssel szeretett volna köszönteni, de bekövetkezett a tragédia.
1996. április 14-én kezeim között édesapám eltávozott az élők sorából. Korai halálával Bella István vette át az apai szerepet és gyönyörű léleksóhajjal elszavalta József Attila "Óda" című versét, mely hang és képi felvételként örök emlékként rögzítésre került. Fájdalmamat enyhíttette első leánygyermekem izgalmakkal teli várásának időszaka, majd születése. Bella István és a közöttem lévő családi kötelék már nem volt oly szoros, de első gyermekem születése alkalmával tiszteletét tette otthonunkban és átadta az akkor még néhány hetes Zsófia részére - ha felnő olvasni fogja - a "Csodaszarvas" dedikált kéziratát.
1996-2006 közötti időszakban ritkultak a személyes találkozók Istvánnal (édesapám volt az egyetlen kapocs aki összekötött minket), de egymás életét mindig figyelemmel kísértük.
Megjelent köteteit (Szeretkezéseink - 1996, Ábel a sivatagban - 1998, Áni Máni a zoknihalász - gyermekversek) nagy szeretettel és szívvel ajándékozta a családnak, de soha nem feledkezett meg rólam, hiszen a hozzám, nekem írt gondolataiban mindig is tudta, hogy számomra ő marad és lesz a mindig a kedvenc nagybácsi.
Édesapám halálának 10 éves évfordulója után - nem sokkal 2006. április 20-án értesültünk arról, hogy hosszú betegség után elhunyt az az ember akit második apámként tiszteltem és szerettem.
A Farkasréti temetőben vettünk tőle örök búcsút.
Ki mondja meg
Ki mondja meg, hogy merre visz az utam
ha járatlan az ösvény melyre lépek
ha kacérkodva intenek az elém vetett szavak
s fészket raknak minden gondolatomban
ahogy a rögös úton a szűk utcákon át
magam előtt rugdosom sorsom.
Ki mondja meg, hogy merre menjek
ha reszkető kezem alatt elillan az élet
ha fohászba szőtt esti csend honol a városon
s a szobám falán árnyékok kísértnek
lustán nyújtózva felém lépnek
és gyermekként alélok vetetlen ágyamon.
Ki mondja meg, hogy ne sírjak a kereszt alatt
ha lehulló lepel takarja sírodat
ha tavasznak virága koszorút fon föléd
bevésődve a fába az őszi alkonyat
s görnyedten szorítom magamat fejfádra
mit neked ádott de meg nem áldott az Isten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése