Convictus (elítélt)

Szitált a köd,
havat lehelt
füzek, vizek illata rája. 
Fagy lepte be a tájat
és a dér, halált csókolt a dáliákra.
Idegen parkok kopott pázsitján,
roskadva döccent bele a halálba.
Megriadt madarak az álmok.
Az ablakon, eltévedt rovar
riadt dobogása.
Elvitték őt,
egy nehéz út elején.
A zöld leplekre gondolt,
nem a gyümölcsfákra.
Aznap éjjel lassan,
rőten kelt fel a hold.
Bíbor cseppek a lepedőkön,
felhők vitték messzire.
Se nem élő, se nem holt.
Nem gondolt többé a kertre,
a gyümölcsfákra.
Rongyait az idő mind
vízbe hajigálta.
A folyóra gondolt.
-Ez az én csendem.
Nincsenek benne szavak
és mozdulatok,
csak a víz hozta
együtt úszó vágyak,
végtelenek és kimondhatatlanok.
Arca selymét fürdették a fények.
Gyöngyöt, zafírt
szitált a nyár,
virágszirmok hullottak.
Többé nem gondolt
a kertre és néhány
gyümölcsfára.

(2019.05.18.)

Záróakkord

 

Csendben ereszkedik, 

bekerít az esti áhítat

Még nem falt fel

ez a békétlen világ. 

Az utolsó erőd. 

Menedék -e táj, 

mert ez egy jó világ. 

Időtlen és különös minden. 

Egyenesen járunk benne,

emberségre lelhetünk itt.

Egyhangú, hullámzó 

meneteléssel úszik víz. 

Hullik a folyóba 

a sokféle beszéd, 

gurul bele a nevetés, 

és közben a homlokok mögül

elviszi a gondokat. 

Ilyen egy ünnep, 

mire fénye lesz a lángnak, 

az árnyak is összemosódnak.

Csak a füst kígyózik,

tekereg a fák között,

és  a Pilis hajbókolva

megemeli kalapját.

Megpróbálom megérteni 

magamat, egy

Isten hozzádot mondani, 

de nem felel senki. 

Én másképpen szeretek. 

Ami nekem még csak

nem is emlék, 

azt megélték már mások. 

Bezárom magamba, 

őrzöm és rakom egymásra. 

Eszmélet

Végtelen harangkondulás. 
Nem lehet tudni 
honnan is jön a harangszó. 
Ez a Te dobbanásod, 
a Te rezdülésed. 
Mindenütt ott van, 
mint a szél orgonája
az erdők felett. 
Ott a szobádban, 
a vizek felett. 
Nem kérdez, 
és nem mond semmit. 
Csak van - talán
kezdettől fogva
mint a jóság, 
simogató 
örök időkön át tartó vágya, 
hogy elmúljon a rossz
és épüljön a rom, 
gyógyuljon ami seb. 
Nem mozdulsz ebben 
az esős csendben. 
Ami elmegy és visszajön, 
az emlék, a simogatás. 
A táj, amelyben távoli mezők
vannak és méhdongás. 
Olyan ez mint egy ünnep
melynek nincs vége és kezdete,
a csillagos éjszaka is ilyen.
Ott van a hajnal, 
mint egy fészek, 
melyből kirepülnek a fiókák, 
majd új fészkek jönnek
és új fiókák. 

(2019.05.05.)

Nebula

A lét, a  semmibe csúszik

megreked hosszú időre.
A tavasz is, lombja nélkül.
Délre húznak a fecskék.

A messzeség távoli  csillagait

tejuttá formálom.

Kezemben a semmi,
és a mindenség egyszerre.

Sírok akár az elfogyó hold,
sírok magamban.
A szív is csak mímeli, hogy van.
Más ritmust járunk.
Reggeledik, fölkél a Nap.

Utóirat

Láttad -e már a Pilist, 

és jártál-e már az erdeiben. 

Föntről a hegyről lenézve

láttad-e a Dunát, 

ahogy kanyarog

szabálytalanul medrében. 

A nádat ringatózni,
szárcsákat reppenni szét

mozdulatodtól.
Láttad - e már 

hullámokban fürdeni

a holdat, mikor a földe

fénye leér. 

Olyan jó ez a csend. 

Hallgatásomban 

tollászkodik a bánat. 

Puszta lett a mezőségből, 

kieégett tarló amerre járok. 

Halotti tort ülnek felettem a varjak. 

Kár, kár esőre jár. 

Zokog a, hajnal

Végig égett cigaretta hamuja

hullik a földre. 

Dermedt füst

tekergőzik hajamban. 

Olyan jó ez a csend. 

Ne nézd, ahogy 

lassan meghalok.

  

Katarzis

Múlt életem üszkösödő romjain
sokáig időznöm kár.
A jelent,
lüktető csontjaimban  érzem
és a jövőt,
magamban érlelem akár
egy kései szüretelésű tokaji aszút.
Kergetem a kétes hírnevet.
A völgyből a csúcsokra emelkedem,
és a csillagokat keresem.
Magammal küzdenem kár.
Nevem nincs,  nem jártak be rímeim
zubogó, messzi tájakat.
Gondolatom a sajátom,
és a ritmus, 
még nem egyesült
forró dallamokká.
Úgy járok,
mint a lápra tévedt ember.
Hiába keresem az üdezöld
pázsit alatt a biztos talajt.
Megemelem tollamat,  

hogy sercegésében vibráljon
a föld józan lehelete.
Súlyában ütöm a nehéz vasat.
Soraim üssék át
énem szűkebb börtönét,
miként a tárna  omló szene,
leheljen életet belém.

Addig, amíg

A levél  lehull. Sorsát követi.

Akaratlan és végzetes utat jár. 

Az enyészetből új fű sarjad, 

rügyből lombbá lesz a nyár. 

Hazudnak a csillagok. 

Hazug a tenyér és a rovás benne. 

Fél évszázad kimondva is sok.

Menjek, maradjak.

Addig éljek,
míg szeretni tudlak.
Lehet könnyelmű  tékozlásomat
a szél szórja szét hamvaimmal.

Menjek, maradjak.

Kiszáradt torkomban
szüntelen szomjat érzek.
Pucérra vetkőztettem szerelmünket.
Addig éljek,
míg hangod hallani vélem.
Addig, amíg elég.

Színez(ősz)

A szemed színe
emlékeztet egy évszakra.
Tónusában sárga és barna.
Se nem élénk, se nem tompa,
arany-vörössel átitatott
dús az árnyalata.
A szemed színe olyan mint az ősz.
A barnák elmélyülnek, szürkéből

feketébe csúsznak az árnyalatok.

Kobalt színt kap a Nyerges-hegytető.

.

.

Benedicta terra (Áldott legyen a föld)

Nincs álmom,
otthonom sincs.
Maradt a puszta föld,
mely rideg a fagyos hótól.
Nincs   hol lehajtsam fejem,
így vánkosom a tarisznyám.
Nincs Istenem.
Ha volna Isten, a kezemet fogná.
Hazám is mostoha lett. 
Maradt a puszta föld,
mely reményt  nem ad többé. 
Üldözött vagyok magam is.
Áldott nem leszek,
a kereszt sem az enyém.
De legyen áldott a föld, 
melyre lépek,
és legyen áldott a szó.
Könyörület.

Szürkülni kezd,
függönyök borulnak az égre.
Beleejti csillagait az éj, a folyó vizébe.
Benne fürdenek  füzek ágai,
ringatóznak  a habokban.
Altatja  mint  gyermekét az anyja.

Bölcsőm, majdan sírom ez legyen.

2019.01.12.

Kötéltánc

Sír az ősz.

Temetek.

Fanyar szaga van a

rothadó avarnak.
A régi vidámparkra

gondolok.

Hullámvasút.

Szellemvasút.

Vasúti átjáró.

Pirosra vált a lámpa. 

Beleszédülök.

Istent hiszem. Félem.

Misebor mellé kereszt

és szenteltvíz  jár. 

Vallatom  magam. 

Gyóntatószék   bölcsőm.

ARBITRIUM LIBERUM (Szabad akarat)

Ne érezd magad azért félnótásnak
mert hangosan motyogsz
fél vagy teljes szavakat.
Bonyolult vagy mint egy
matematikai függvény,
haladj lépésről lépésre
míg készen nem lesz a megoldó képlet.
Lehullt a nyár, ősz lépett a helyére.
Írnád tovább, de megakadsz mert
közhelynek számít,  nem illik  a képbe.
Vedd elő az okos telefonodat,
használd a jól bevált közösségi oldalakat.
Posztolj és beszélj szleng nyelven,
szívd jó mélyre a füves cigit.
Írhatsz történelmet, lehetsz akár tudós,
vagy kitüntetett akadémista is,
de ne legyél bölcsész, író, költő,
és könyvtáros se.
Vádlott álljon fel.
Ítélet hozatal.
Az ítélet a vers halála.
Kivégzés azonnali.
Gyermekként látod magadat,
random rajzolsz valami ákom-bákomot,
az ujjadon csorog a lecsapódó pára,
hangosan motyogsz fél, vagy teljes szavakat.
Itt kezdődött, és itt ért véget.
Lehullt a nyár,  és  ősz lépett a  helyére.

Uram ( Domine )

Megnyílik a  föld, az ég, a pokol.

Akarva, akaratlanul a nap , 
vagy a tűz éget, elégek belül. 

Ha kedvem támad hangosan nevetek, és akkor sírok,
mikor senki nem hallja meg.

Mit jelent nekem az ősz? 

Nem a szél járta zegzugot,

gomolygó, alászálló ködöt

a folyó mentén, és nem a külváros
romos kocsmájából áradó borgőzt,
ha éppen feledni igyekszem.
Megszületni, s majdan meghalni,

ha vendégként magamhoz hívom a halált.

Úgy élek, mint a vándorcigány,

ott ütök tanyát, hol éppen ér az éj.

És úgy halok meg, 

mint   muzsikus az utcán,

ki aprópénzért hamiskásan húz,

egy rég elfeledett nótát.

Egyedül maradtam, mint 
nyerges hegytetőn a rezgő falevél, 

és csak a két jó barát civódik 

egymással, a nappal és az éj.

Hej ne szaladj utánam,

úgy is elér a vég.

Eridanus

Mikor eltemettem apámat,

befelé zokogtam.

Novemberi eső hullt,

dideregtem, mint téli berekben

az éhező.

Míg élt, nem kérdeztem.

Ő nem felelt a csendre.

Hallgatott úgy, ahogy nyári éjen

a magányos folyó.

Fekete zászlót lengetett az április.

A szél belé karolt, körbejárta,

táncolni akart, de odébb állt,

mert nem akadt játszótársa.

Kopár lett a szívem,

akár tűző nap alatt a kiégett tarló.

Lehet e gyász örök és végtelen,

mint az esti égbolton a hold, a tejút,

a messzi fénylő pontok.

Egységet alkotnak, összeállnak

a csillagképek.

Mind, mind hozzá szóltak.

Távolból kongott a harang,

a folyó messze vitte a hangját,

fuvolán játszott egy utolsó dalt a szél,

még a Pilis is beleremegett.

Elhagyott utakon

Földre hull a rőt-vörös szeptember,

saját rítusát járja élet és halál.

Kavargó széllel táncol a túlvilágra,

maskarát ölt magára az ősz.

Nem kell a fagy a zöld lombnak,

mégis hideg fényben e táj.

Levelet zörget a november, 

és a szürke utcákra észrevétlen,

köd-fátyol pára ereszkedik.

Nem kell a fagy az öreg tölgynek,

magában búsong a határ. 

Relikviát őriz a havas hegy orma,

sehol egy árva virág,

és a nyár sem borzolja kócossá

part menti füzek ágait. 

Úgy sírsz, mint egy riadt gyermek,

reszketsz, akár a téli erdő,

és úgy sírsz, mint a sirató asszony

ki temetni engedett.

Zokogásod vaj' ki hallja meg?

Csüggedsz mindhalálig, 

meztelenre vetkőzteted csonka szíved.

Nyomorúságod mélységében

lehetsz -e még önmagad?

Húzd magadra antik ékszered,

mosolyod legyen kaján 

és ne rejtsd el vézna tested, 

mikor elfogy belőled az élet,

hisz sorsot húz nap és éj.

Összeroppan a fagyott üvegcserép,

vizek hátán pajkosan nevetgél a fény.

CONSUMMATUM EST

Egyszer én is azzá leszek.
Iszamós földben por és hamu.
Bús asztalnál kihűlő étek.
Consummatum est!
Bevégeztetett.
.
Okkal haragszik az Isten,
megveté a világot.
Nem átall bűnöket feloldani.
Én vagyok Káin, és te Ábel.
Erőtlen fények égnek csendesen,
karjaid között lomhán suhan az éj.
Hamis világ börtönéből menekülök,
távoli partok felé merengek.
.
Emlékezz!
Ha lombjukat vesztett fákon,
zúgó vihar söpör végig.
Emlékezz!
Ha egykedvű Őszt idéz a magány.
Setén kutatok kezed után,
szomorúan és alázattal nézlek.
Csak aludj csendesen.
Ha jót cselekszem,
ajtóm előtt bűn nem leselkedik,
nem támad orvul,
nem uralkodik vágy felettem.
De nagyobb az én bűnöm,
mintsem kihordva megszüljem.
.
Mert én Káin vagyok, és te Ábel.